Konzulens: Üdvözlöm Önöket, foglaljanak helyet! Jó lesz így, kényelmes?
Rosszabbik Részem: (motyogva) „Jó lesz?” Pff… felesleges az egész…
Konzulens: Parancsol? Elnézést, nem értettem!
Jobbik Részem: (ingerülten sziszeg a fogai között a Rosszabbik Részemnek): Viselkedj már, csak egy kicsit szedd össze magad!
(kifelé, hangosan a konzulensnek) Persze, jó lesz, sőt, mi több, tökéletes, kiemelkedő! Igazán hálásak vagyunk, hogy itt lehetünk!
K: No hát, ez aztán igazán az Önök érdeme! Tudják, nagyon nagy lépés az, hogy eljöttek, hogy észlelték a szükséget, mertek segítséget kérni és eljöttek! Tapasztalatom szerint a kliensek alá szokták becsülni ezt a lépést. Magam is pont meg akartam köszönni, hogy megtiszteltek a bizalmukkal és eljöttek.
JR: Nem volt kérdés, hogy eljöjjünk-e! Úgy érzem, azaz úgy érezZÜK, hogy mindenképp beszélnünk kell az elmúlt félévről, kiemelten a CSK képzéses blokknapokról. Ugye, Drágám?
RR: (Nyomdafestéket nem tűrő dolgokat mormog, a szemgolyói lassú és teátrális félkört írnak le, mint amilyet a Nap tesz meg felkeltétől lenyugtáig, majd mintegy kiböffenti): Hát persze, ha te mondod….
JR: (zavartan köszörüli a torkát, láthatóan kínban van) Jól van, (disszonáns, ideges kacagás) hagyjunk egy kis időt a hölgynek, Drágám, ne öntsd rá, kérlek, kapásból a frusztrációdat. (a Konzulens felé néz) Rosszabbik Részem elnézést kér. Ugye, elnézést kérsz?
K: Semmi gond, ne vicceljen, nem történt semmi… pontosabban… de… történt és meg kell, hogy köszönjem az őszinteségét Rosszabbik Részemnek.
JR és RR egyszerre: Tessék?
K: Emlékeznek, amikor korábban az ülések menetéről beszélgettünk? Cseveghetünk persze, maguk igazán kellemes társaság, én ráérek. Ha hallgatunk, az még jobb, az pihentetőbb! És hát hallgatni aztán az igazán nehéz társaságban, de magukkal még ez is élvezetes lenne! De, azt hiszem, végső soron maguknak hiányérzetük lenne, és azt sajnálnám. Kedves Rosszabbik Részem, javítson ki kérem, ha butaságot mondok, de az a benyomásom, hogy magának nincs igazán kedve itt lenni.
RR: Tudja mit?! Igen…Lebuktam, marhára nincs kedvem itt lenni. Legszívesebben otthon maradtam volna. Akkor most kirúg?
JR: Jaj, Drágám, ne hozz már ilyen kínos helyzetbe (fészkelődik, nevetgél). Dehogynem akarsz itt lenni!
K: Nem, ne haragudjon, Jobbik Részem, elnézést kérek, de bele kell, hogy szóljak! Hadd emlékeztessem az egyik alapszabályunkra, amiben az elején megegyeztünk: mindenkinek joga van bármit érezni, bármit mondani és (szinte) bármit tenni – bár a hajamra kérem vigyázzanak, sokat dolgoztam vele… Én őszintén köszönöm Rosszabbik Részemnek az őszinteséget. Nincs kedve itt lenni. Tiszta sor. Akkor… miért van mégis itt? Miért nem megy haza? Felnőtt ember, menjen csak nyugodtan! Semmi baj!
RR (nem teljesen érti mi van): Tessék? Mmm, persze, igen, tudom, hogy hazamehetnék… meg is tehetném, de ….
K: De?
RR: Nem tudom…mindegy, hagyjuk, itt vagyok és kész! (odaveti Jobbik Részemnek) Lehet ennek örülni.
K: Rendben, köszönöm a döntését. Akkor csak tartsuk szem előtt, hogy bárki bármikor elmehet! Lehet, hogy én is megunom félúton…na jó, csak vicceltem… lustább vagyok annál, hogy felálljak. Megint vicceltem, rossz szokás, elnézést.
(RR. röfögve röhög fel, JR rosszallóan néz rá, láthatóan nem érti a viccet, lesimítja rózsás szoknyája ráncait.)
K: Jobbik Részem, említette, hogy a blokkokról szeretne mesélni.
JR: (felvillanyozva) Igen! (nagy levegőt vesz, láthatólag épp monológba kezdene, de a Konzulens kihasználja a pillanatnyi csöndet.)
K: Rosszabbik Részem! Önnek milyenek voltak ezek a blokknapok?
RR: Nekem??? Arról beszéljen csak Jobbik Részem, ő lelkesedett ezért, szerintem még gyakorolta is a tükör előtt, hogy mit mondjon majd Önnek.
JR: Iiiiigen, én nagyon szívesen elmondanám!
K: Természetesen meg is fogom hallgatni, nagyon érdekel, hogy mi érintette meg így Önt, hogy mit akarna behozni ma a konzultációra, de kérem, játszanak ma velem az én játékötleteim szerint. Szóval először meghallgatnám Rosszabbik Részemet, ha kérhetném.
(Zavart csend, fészkelődés…)
RR: Pff, jó… jó volt.
K: Jó? Mi volt a jó? Tudna valamit konkrétan kiemelni? Az órák, a társak, a szünet?
(JR súgni próbál.)
RR: Állj már le, nem vagyok idióta, van válaszom nekem is… csak nem szalonképes!
K: Ó, szerencsére nem szalonban vagyunk, szóval… hadd szóljon!
RR: Tényleg tudni akarja? Na jó. Többnyire lapos volt, unalmas, fáradt is voltam, máshol is jártam fejben, gyakran idegesítettek a többiek és többször meg tudtam volna fojtani néhány embert.
JR: (meglepődve és kiakadva) Jaj, ne már, ott zokogtál többször is, melletted ültem, láttalak!!!
RR: (keresi a szavakat) Nem, igen, mármint az nem, szóval… jó, voltak jó pillanatok is azért.
JR: (szinte üvölt) Az összes rekonstrukción sírtál!!! Zokogtál!!! Nem volt olyan, ami nem érintett meg! És az esetek alatt is láttam, hogy pörgött az agyad, ismerlek már 36 éve, látom, amikor gondolkozol, szinte hallom a fogaskerekeket!
RR: Jól van na, meg is fogsz ölni?? Muszáj így ordítani?
JR: De hát hazudsz!!!!!!!!!!!!!!!!!
RR: Na látja, ezért nem akartam jönni…Hagyjuk is, én léptem. Igazad van, az egyszerűbb.
JR: Mi? Nem mehetsz el!!! Nem léphetsz le csak úgy, az ülés közepén!
RR: Nem én kezdtem a lelépést….
JR: TESSÉK???
K: (gyorsan közbevág) Itt most akkor közbeszólnék, elnézést: de, természetesen elmehet, ha szeretne! Mindazonáltal azt gondolom, nagyon jó lenne, ha maradna! Izgalmas dolgokat vetett fel, érdekelne még néhány részlet, ha megengedi…
(kis csönd…Jobbik Részem arca a dühösből szomorúvá vált, megnyúlt…az alapozó, ami első látszatra olyan szépen fedte a bőrét, egységes fedőréteget alkotva (ahogy azt a reklám is ígérte), elkezd töredezni… az érzékeny bőre, mintha nem bírná a kemikáliát. „Mindig ez van” – gondolja magában. Érzi a kibuggyanó könnycseppet, de az utolsó utáni pillanatban, a
gravitációnak is hadat üzenve, valamilyen csodás, természetfeletti képességgel visszaszippantja a könnyét alsó szemhéja pereméről. „Nem sírok. Nem. Nem érdemli meg.”)
K: Tudják miről szólnak szerintem ezek az indulatok? De javítsanak ki, ha rosszul látom, én csak ötletelek itt hangosan… Azt hiszem, hogy Önök alapvetően nagyon fontosak egymásnak… Tudják, hányan jönnek ide, és körbe-körbe megyünk alkalomról-alkalomra, mert meg akarnak felelni nekem, egymásnak, valamiféle fejben lévő elvárásnak? Tudom,
hogy ez most furcsán hangozhat. és hogy fel vannak kavarodva, de ez jó dolog. Jó úton vagyunk! Unhatják már a szövegem, de ismét köszönöm az őszinteséget!
(RR és JR mindketten csendesek…JR a szoknyáján lévő rongyból csavart absztrakt, kitüremkedő rózsákat piszkálja, RR mereven néz előre – próbál valami fókuszpontot találni, de azt veszi észre, hogy a szemizmai felmondták a szolgálatot…egy ideig küzd, aztán megadja magát az ernyedt izmoknak, és engedi, hogy a tekintete homályba burkolódzon.)
K: Jobbik Részem, köszönöm a türelmét! Azt gondolom nagyon fontos volt meghallgatnunk Rosszabbik Részemet, és úgy véltem, ez a sorrend megfelelőbb lesz. Most viszont csupa fül vagyok! Jól látom, hogy azok jegyzetek az ölében? Mondja el, kérem, mivel készült, és majd kérdezek, ha nem értek valamit.
JR: (könnyeit nyelve, próbál megszólalni… az első elcsukló morféma elárulja a belső történéseit, így zavartan krákog, kissé erőltetetten is köhög egyet, hogy úgy tűnjön, csak félrenyelt.) Bocsánat, félrenyeltem. Mindegy, nem fontos. Hagyjuk.
RR: (kissé ingerülten, de azért érzékelve és kissé sajnálva, hogy JR megborult) Ne már, hisz ezért jöttünk! Minden blokk után az agyamra megy, ahogy túlfújja a jelentőségét az óráknak és ódákat zeng… komolyan mondom, reklámnak is használhatnák… ja, már megtörtént!
JR: (elesett, de közben próbál villámokat szórni a szemével) Meggondoltam magam. Azt hiszem, nem szeretnék most erről beszélni mégsem. Lehet, hogy el kéne mennem.
RR: (hanyagul odaveti maga elé) Ja, az úgyis jól megy…
JR: (kicsit paprikásabban) Mi van már megint?! Mi ez az állandó utalgatás?
K: (gyorsan beslisszol a dialógusba) Ahogy gondolja, természetesen ez az Ön döntése; ha időre van szüksége, vagy nem szeretne egyáltalán beszélni róla, akkor ezt megengedheti magának! Szuper, hogy kifejezte, nem lehetett könnyű egy ilyen terhelt szituációban. (JR hálásan pislog, de nem szólal meg)
K: Rosszabbik Részem, az előbb annyira bátran összefoglalta az érzéseit a blokkokkal kapcsolatban! Megfogalmazta magának, majd felvállalta őket, noha úgy tűnik, tudta, hogy ellenkezést vált majd ki. Le a kalappal, ehhez kellett elszántság és tisztánlátás! Arra kérném most, hogy segítsen ki minket ebből a gödörből, és játsszon el a kedvemért azzal a gondolattal, hogy…
RR: Én ugyan nem játszok! Ez Jobbik Részem asztala! Pff… maradtam volna otthon.
K: Mmm, ezt már másodjára említi. Mit csinálna most otthon?
RR: Tessék?
K: Ha most otthon lenne! Azt mondta már másodjára, hogy szívesen lenne otthon. Mit csinálna pontosan?
RR: Pfff…. nem tudom… Filmet néznék.
K: Remek. És aztán?
RR: Megnéznék még egyet, majd valószínűleg előbb-utóbb belealudnék.
K: És aztán?
RR: Nem tudom, tengődnék jobbra-balra. De hát itt vagyok, lehet örülni, ez most csak egy ilyen gondolati izé, nem?
K: Olvastam egy cikket, amit még én sem teljesen értek, de megragadott egy gondolat arról, hogy mi a különbség a kikapcsolódás és a töltődés között. A cikk írója azt pedzegette, hogy őt pl. kikapcsolja a filmnézés, elfelejti a gondjait, a teendőit, de amint vége lesz, ingerültebb és fáradtabb lesz. Vele ellentétben a felesége félbehagy egy munkát, amiben elakadt, megnéz egy filmet, majd újult erővel ül vissza a munkája elé. Szerinte náluk neki csak kikapcsolódás, míg
a nejének feltöltődés a filmnézés. Még gondolkozom. nálam mi lehet…
RR: (elgondolkozva): Ö… igen… igen… azt hiszem. én sem leszek boldogabb, energikusabb a film után. Vagy legalábbis nem mindig. Hmm…
K: Nézzék, hamarosan le kell kerekítenünk a beszélgetést, de egyetlen játékot még hadd kérjek, Rosszabbik Részem! Benne van? Csak egyet, aztán ígérem, hazamehetnek!
RR: Pff, rendben, csináljuk. Essünk túl rajta!
K: Oké. Nem lesz hosszú és nem is lesz nehéz, mert látom már fáradtak. Kérem, álljon fel, álljon Jobbik Részem mögé, tegye a vállára a kezét, és kérem mondja el, hogy mit gondol, ő hogyan összegezné a blokknapok tapasztalatait?
RR: Mármint hogy … szóval, mmmm… szerintem azt mondaná, hogy…
K: Nem, kérem, egyes szám első személyben mondja, mintha magának mesélné otthon a nap végén a konyhában vagy a hálóban vagy az autóban, hazafelé, ahogy az Önök életében reálisabb, ahogy jobban el tudja képzelni a szituációt.
(JR arcán érdeklődés, még mindig zárkózott, de kíváncsian hajtja odébb a copfját, amikor Rosszabbik Részem a vállára teszi lapátkezeit.)
RR: Izé, jó…szóval tuti azt mondaná, hogy jó volt… mármint igen, tudom. Szóval… Azúúúúgy voooolt (elváltoztatja a hangját, nyújtja a mássalhangzókat, próbál lelkes nőként beszélni. Elég komikusan hat, a konzulens azonnal elmosolyodik… JR küzd, hogy ne nevessen, de aztán megadja magát. és ő is felkacag. RR látva és hallva a reakciókat, felbátorodik és még
lelkesebben, még részletesebben beszél…)
Fannntasztikus volt, elképesztő, mindenkinek ott kellett volna lennie, mindenkinek be kellene erre a képzésre iratkoznia! Minden alkalom olyan, mint egy nyitott szívműtét! Ami persze
iszonyú fárasztó, némileg veszélyes is, de aaaaannyira baró, hát nem? És azok az emberek! A társak! A csoport! Mindenki a legszimpatikusabb, még, aki nem, még az is! És hát M. és G., i- má-dom őket, egyszerűen zse-ni-á-li-sak! Az egy dolog, hogy folyamatosan nyomják a Jenő és Lujza stand-upot, de hogy percek alatt értelmet csempésznek a káoszunkba és egy-egy mondattal TOUCHÉ, azt mondom barátocskám, TOUCHÉ, úgy helyretesznek és irányba állítanak egy-egy mondattal, hogy arról koldulsz! Mármint…a jó értelemben persze. Minden nap után úgy érzem magam, mint a mosott… ing, akit a centrifugába tettek ezres fordulatszámra, de másnap visszamászom, lehet, hogy négykézláb, de akkor is! Az elméletre
mindig sajnálom kicsit az időt, vagy hát inkább a gyakorlatra keveslem, azok a legszuperebbek, amikor ők mondják el, hogy mit mondanának. én meg a homlokomra csapok, hogy ja peeeeeersze, vagy épp kiakadok, hogy na ez sose jutna eszembe, sose leszek családkonzulens…. de aztán, szinte minden alkalommal úgy jövök el, hogy úgy érzem, hogy valamiért meg lettem dicsérve… ez lehet persze valósághamisítás is, de más nem tudott ilyenre rávenni, anyukám, szóval valamit tuti jól csinálnak! A kommmmmmmunikációs figyelmet persze otthon gyakorlom a Rosszabbik Részemmel, akinek persze papolhat az ember…
(A megnyomott m-hangnál és a mondat végén már gyöngyözve tör fel a megkönnyebbült kacaj Jobbik Részemből. A konzulens mosolyog, nézi őket, velük örül az érzékelhető oldásnak. RR kezei még mindig JR vállán vannak. Mindenki érzi a szobában, hogy vége a „műsornak”, valami komoly van a levegőben…)
RR: Bocs, hogy sokszor kibírhatatlanul negatív vagyok, csak hát… szóval… nem beszéltünk még arról, hogy elhagytál…
JR: Tessék??? Miről beszélsz?! Mi ez a hülyeség már megint?!
K: (gyorsan közbevág, de kapkodja a fejét, mert azt hitte, hogy már épp vége a drámának.) Háááát, ez izgalmas fordulat az biztos, de biztos, hogy nem hülyeség, ugye!? Hogy érti azt, hogy Önt elhagyta Jobbik Részem?
RR: Hát… az úgy volt, hogy
Belőlem valaki útra vált
Útra a jobbik részem
Kiment belőlem, itt hagyott
Csak úgy észrevétlen.
Félre se néztem, annyi volt
Csak annyi volt, egy szót se szólt
Hirtelen elment, itt hagyott
Valaki útra vált, a jobbik részem.
JR: De hát, de hát…
K: Kérem, hagyja, hogy folytassa! Ezek elképesztően fontos mondatok! Ez most egy fordulópont! És…mégis, hogy érezte magát? Meg tudná fogalmazni nekünk?
RR: Belőlem valaki útra vált
És én utána néztem
Jól van hát, menjen, tűnjön el
Az én jobbik részem.
K: Tehát…dühös volt?
RR: Először úgy tűnt, semmi sem
Változott azzal, hogy hirtelen
Fogta magát a hűtelen
S útra vált belőlem a jobbik részem
Az én jobbik részem.
K: És aztán?
RR: Azóta járom nélküle
A végtelen világot
S valahogy mindent nélküle
Más színben látok
Hosszasan nyújtózik minden út
Valahogy nincsen semmi úgy
Minden szó mástól eltanult
Mióta útra vált a jobbik részem.
K: És… milyen a közérzete? Milyenek a mindennapjai?
RR: Győzni sincs kedvem nélküle.
Énekelni sincsen
Szórakozottan szórom el
Sok nagy régi kincsem
Talán egy nő volt, tán gyerek
Aki belőlem elveszett
Elvitte minden kedvemet
Magával hűtlen, ringyó jobbik részem
Az én jobbik részem
JR: Ringyó????
K: Megértem az indulatait, de kérem, ha lehet, próbálja meg ezt átfogalmazni és máshogy érzékeltetni!
RR:
Arcomba vág, úgy ébredek
A fény az izzadt ágyban
Ténfergek, csavargok nélküle
Tán erre vártam…
K: Erre vágyott? Ezt hogy érti? Bocsánat, hogy vissza kérdezek, nem akarom megszakítani, de az eddigi elmondása szerint nem úgy tűnik, hogy erre vágyott volna.
RR:
Mit se kell már itt féltenem
Tán erre vártam, ez jó nekem
Kicsusszant belőlem hirtelen
A kígyó-hűtlen, kígyó jobbik részem
Az én jobbik részem
JR: Kígyó??? Legalább rímel a ringyóra…
RR:
Keshedt, vigyorgó arc tekint
Rám a rossz tükörből
Tompák a szagok, máz a szín
És a csend csörömpöl
Félre se néztem, annyi volt
Elment belőlem, itt hagyott
Magával vitte, nincs titok
Nincs titok, útra vált a jobbik részem
Nincs titok, útra vált a jobbik részem
Nincs titkom, mióta útra vált a jobbik részem
K: Ez borzasztóan fájdalmasan hangzik. És… mit érez az elmondottakkal kapcsolatban. Hogy
viszonyul hozzájuk? Ez már ez beállt állapot, vagy változtatni szeretne valamin?
RR: Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok
Én már nem leszek másik
Matatni szeretek, álmodok
Egész kipusztulásig
Azért van csak, mert itt hagyott
Mit is mondhatnék, nincs titok
Magával vitte itt hagyott
Valaki útra vált a jobbik részem.
(Néma, csörömpölő csönd. Súlyos percek, RR zihálva veszi még a levegőt, JR láthatóan sokkot kapott, a konzulens is zavarban van, nehezen találja a szavakat.)
K: Hú… nehéz most megszólalni… Igazán… Ne értse félre, nem is azért, amit mondott, hanem egyszerűen a pillanat súlya miatt. Nagyon fontos dolgokat mondott ma ki Rosszabbik Részem! Emlékszik, amikor fél órája bátornak neveztem? Felejtse el, visszaszívom, MOST szeretném ezt a szót újra felhasználni. Én ilyen hömpölygő áradatként tóduló, az ellentéteket
ilyen plasztikusan megfogalmazó őszinteségi ódával még nem találkoztam a praxisom alatt. Merthogy ez egy borzasztóan komplex szerelmes óda volt. Én szeretetet hallottam leghangosabban, a ragaszkodást, vágyat, hiányt, harmóniát és mellette persze káoszt és indulatot, mint hajtóerőt. Ön mit hallott Jobbik Részem?
JR: még a sokk hatása alatt, mozdulatlanságba merevedve markol egy anyag rózsát a szoknyáján… Keze szorítása a konzulens átkeretezése hallatán kissé enged, ami jó hír, legfőképp a rózsának…
K: Rosszabbik Részem, biztosan nagyon kifáradt, de nagyon kellene most egy tolmács Jobbik Részemnek. Összeszedné még egy utolsó ugrásra az erejét? Meg tudná fogalmazni az előbbieket valahogy egy mondatban?
RR (szinte suttogva, alig hallhatóan… ránézni még nem mer, de egyértelműen neki szánja,JR-nek): Szeretlek, te kis csacsi. Bocs, ha morgok és mörcögök állandóan. Köszönöm, hogy olyan vagy, amilyen… szükségem van rád.
JR mozdulatlansága látszólag változatlan… de RR már ismeri annyira, hogy a külső szemlélő számára szoborrá dermedt JR-ben is látja, sőt, szinte hallani véli a változást! A megolvadt alapozó (legközelebb nem ilyet vesznek) már rég összekeveredett az elsírt szempillaspirállal. JR maszatos arca szinte torznak hat, tele egyenetlenséggel, tele különböző árnyalattal, amiket annyira igyekezett egységesíteni, elrejteni reggel a tükör előtt. De az összkép valamilyen
megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis élőbb, mint a reggel megcélzott porcelánbaba-hatás. JR egy utolsó kegyelemdöféssel megtörli nőiesen csordogáló orrát a rózsaszín kosztümkabátjába, amivel egy színben – szinte – tökéletesen hozzá passzoló rúzsfoltot is szerez a ruhanemű ujjára, majd felnéz. Lebiccentett fejjel, lentről fölfelé, ahogyan csak azigazi nők tudnak.
RR: Gyönyörű vagy. Így még jobban tetszel, mint reggel… Elhiszed nekem? Szeretlek. Szükségem van rád!
JR: Tudom… és köszönöm…. Rosszabbik Részem… nekem ezt még nagyon nehéz kimondanom… Hisz tudod, ott vagy velem a küzdelmeimben… de… azt hiszem, én is kezdelek megszokni lassan. Még nem teljesen értem, hogyan, de azt hiszem, nekem is szükségem van rád.
Fél óra múltán a Konzulens felocsúdik a székében, körülnéz, a kliensek már sehol. Értetlenül csapkodja az arcát. Csak nem aludt el? Vagy annyira a gondolataiba burkolódzott, hogy nem vette észre, ahogy kimentek? Vagy álmodta az egészet? Zavarát még hosszú ideig nem tudja feloldani, de a lába hirtelen feláll, odamegy a bakelitkupachoz, amelyet édesapjától örökölt és pillanatokon belül Cseh Tamás összekeverhetetlen hangja vezeti tovább:
Tárárárárárárármmm….
https://www.youtube.com/watch?v=ndKta4kQCXc
Szerző: Zlinszky Fanni, képzésben lévő családkonzulens
